Földműveléssel a megbolondulás ellen

Nagypapám szinte egész élete során az agrárszektorban dolgozott. Alapból paraszti származású, az ő szüleinek rengeteg földje volt, amiken egészen kicsi, fiatal korában ő is sokat dolgozott apjával és a testvéreivel. Később aztán, amikor bizonyos, nálánál jóval nagyobb volumenű változások és körülmények hatására, ezeket a földeket elvették tőlük, sem szakadt el ettől a munkától. Egész élete során földeken dolgozott a helyi téeszben, utolsó éveiben pedig egész magas pozíciót töltött már be, a hatalmas szakértelméből eredő tekintélyének köszönhetően. Aztán elérkezett a nyugdíjazása, hamarosan pedig, vele együtt, a rendszer is nyugdíjba vonult. Kisebb-nagyobb erőfeszítések árán sikerült visszaszereznie rég elvesztett családi birtokait, amiktől azonban hamar meg is szabadult, hiszen már nem bírta volna megszervezni annak megmunkálását. A fia – az én apám – pedig magyartanár lévén vajmi keveset értett a földműveléshez. Szóval célszerűbbnek látta megszabadulni tőlük, noha a szíve szakadt meg érte.

Persze ez nem azt jelentette, hogy feladta volna az egészet. Otthon az átlagosnál jóval nagyobb kertjét rendszeresen gondozza, s a mai napig magának termeli, amit csak tud. Fiatalabb koromban még én is minden hétvégén segítettem neki, leszedni ilyen-olyan gyümölcsöket, kapálni, ültetni vagy esetleg csak leenni a fáról a cseresznyét. Aztán ezek a látogatások persze elmaradtak, ahogy idősödtem, de az ő kertje továbbra is ott volt, és ő hiánytalanul ellátja a teendőket. A régi barátai rendszeresen csodájára járnak, és nézik, hogy micsoda bőséges termései vannak. Azt meg kell hagyni, tényleg nagyon érti, hogy mit, hogyan, milyen gyakorisággal és milyen eszközökkel, szerekkel kell gondozni ahhoz, hogy a lehető legnagyobb termést érje el. Nagyanyám nem ritkán féltékeny is a kertre, mondván azt többet pátyolgatja, mint őt magát.

És azon gondolkodtam nem régiben, hogy vajon nem óriási baj-e az, hogy a mi generációnk, sőt, már az apáinké sem nagyon tudják ezeket a praktikákat. Hogy nem fűlik a fogunk a kerti munkához, hogy szívesebben ülünk egy zárt irodában, bámulunk furcsa táblázatokat, szerkesztgetünk kimutatásokat, meg hadakozunk távoli ügyfelekkel valami idegen nyelven. Anélkül, hogy pszichológiai fejtegetésekbe kezdenék, elgondolkodtam, hogy talán éppen ez az újfajta életmód okozhatja, hogy manapság alig találni valakit az utcán – Magyarországon legalábbis –, akinek ne volna valami lelki eredetű problémája. Hogy elvesztettünk mindennemű kapcsolatot a természettel… és így tovább. Tudom, nagyon elcsépelt, üres frázisoknak tűnnek ezek, s csupán erre visszavezetni a modern ember szorongásait aligha volna igazolható, és én sem ezt állítom. De megfontolandó azért, látva, hogy a mennyi, a nyugdíjas éveit töltő idős ember talál kimondhatatlan örömet abban, hogy a pihenésre szánt éveit is ilyen munkával tölti. Persze a munka mértéke mindig az, hogy mennyi kedve van az adott tevékenységhez valakinek, illetve mennyi minden mást csinálna szívesebben helyette – így ez hagyományosan nem is nevezhető talán munkának. Ők tényleg élvezik ezt. Ők tényleg kikapcsolódnak még a kapálás közben is.

Csak ettől még ennek ténylegesen vannak munkára emlékeztető vonásai. Fizikai megterheléssel járnak, s mondanom sem kell, egy hetvenen felüli számára ez a része már korántsem kellemes. Ezért döntöttem úgy, hogy újra beállok nagypapám mellé, és segítek neki a kertet munkálni, s ki tudja, hátha eltanulok néhány hasznos fortélyt is. Úgyhogy heteken keresztül nagyon sokáig jártam hozzá segíteni. Leszedtük a gyümölcsöket meg a zöldségeket, amikből annyi volt, hogy az egész családot nagyjából ő látta el vele később, télen.

Csakhogy amikor el akartuk tenni őket, közölte, hogy ő, saját kezűleg fagyasztja le őket nitrogénnal. Elmondta, hogy a nitrogént használták régen, a téeszben is, hogy a terményt lefagyasszák és tartósítsák, és hogy kis ügyeskedéssel itthon is meg lehet oldani. Amikor azonban elindult a sufnija felé, hirtelen hatalmas káromkodásban tört ki, és felkiáltott. A nitrogénje elfogyott ugyanis, ő pedig elfelejtett újat szerezni. Úgy nézett ki, hogy ezt a praktikát nem tanulom ki, de azért elkezdtünk gondolkodni, hogy vajon milyen gyorsan hajtható végre egy gázpalack csere Utánajártunk, s találtunk egy remek helyet, akik nagyon sokféle palackfajtával foglalkoznak, s kérésre személyesen szállnak ki, hogy megoldják a cserét. Felhívtuk őket, és leegyeztettük a lehető leghamarabbi időpontot, és másnap reggelre már ténylegesen ott is voltak az új nitrogénes palackok. Én teljesen ledöbbentem, hogy manapság ilyen is van. Még hogy gázpalack csere házhozszállítással? Én tudom, hogy manapság mindent kapni internetről, de azt hittem, ez olyan régi dolog már, aminek a beszerzése ennél jóval nehézkesebb. Arról meg persze nem is beszélve, hogy a költségek különösen alacsonyak voltak így. Szóval elégedettek voltunk, és hál Istennek időben el tudtuk tenni a zöldségeket is, még mielőtt vissza kellett volna utaznom külföldre, ahol dolgozom. Megmutatta, hogy is működik ez a nitrogénes technika, és bizony mondhatom, nem véletlenül volt neki ekkora tekintélye a kollégái közt, mert ezt talán egész kevesen csinálják otthon.

Szóval nagyon jó érzés volt egy kicsit nekem is kiszakadni a szürke hétköznapok ócska, unalmas falai közül, és egy kicsit mást csinálni. Valami olyasmit, ami ha nem is okoz nekünk már feltétlenül óriási elégedettséget vagy örömöt, de jól eső érzéssel töltött el, hogy közelebb kerültem kicsit ezekhez a dolgokhoz. És persze tettem érte, hogy ne kattanjak be. Mert azt bizton állíthatom, hogy a legforróbb napon végzett kerti munka után még mindig jobban esik megpihenni, mint nyolc óra számítógépes excelezést követően.